2006. April 28. Friday 09:34

A Srácok A Baljós Srácok Szerettem ezt a helyet, sőt imádtam. Szerettem a kutyámat, a puncs fagylaltot, a lányt a másik utcából, szerettem a sört. De a világnak eme kicsiny szegletéhez több fűzött, mint holmi múlékony szeretet. S míg a kutyám megdöglött, a fagyi elolvadt, a lány otthagyott, a sör elfogyott, addig ide bármikor bemehettem, csak tőlem függött.   Leültem és helyet foglaltam, a pincér nyugodtan kisétált az asztalom mellé (itt senki sem sietett). Nem volt étlap, aki ide járt az tudta fejből, hogy mi a kínálat, állandó színvonal, habár egy kívülállónak furcsának tűnhettek az étkek. Rendeltem egy somlói galuskát, a pincér eltűnt a konyhába, én pedig hátradőltem a székemben és körbenéztem. Egyszerű, letisztult volt körülöttem minden, semmi fölösleges dísz. Lenyűgözött a hely valódisága és az egész absztraktan, elvontan hatott. Volt viszont egy ironikus kisugárzása, mintha a tulajdonos az egészet magának építette volna, nem a hasznot látta benne, hanem csupán meg akarta osztani lényének egy részét. Időközben kihozták a somlóimat. Tompán hallottam, ahogy a terem másik végében egy zenekar csendben rákezdett első nótájára. A SRÁCOK, állt az asztalom mellett a falra fellógatott poszteron. „ABSZTRAKT HIPHOP” olvastam és egy nagyot kanalaztam a somlói galuskámba. Valami nagyon nincs rendben. Hol a siker? Hol a szerelem? Minden eltorzult odakint. Ha sikeres akarok lenni, fel kell adnom az elveimet, le kell taposnom körülöttem mindent és amikor már egy formátlan masszához hasonlítok keressek egy lányt, aki őszinte és nem ver át? Külön-külön is a lehetetlennel határos, de együtt szinte teljesíthetetlen. Kétszínű minden, és valahogy meg van a különös tulajdonságom, hogy mindig csalódok a világban. Pedig úgy érzem, hogy nem velem van a baj, én igaznak tartom magam. Nem szeretnék én ilyen helyekre járni, nem akarok perverz gondolatokat táplálni a pincérnő iránt, nem szeretnék többet szürreális világomba menekülni, hanem bekerülni az élet vérkeringésébe örökre, miközben unott képpel üresen kortyolok a sörömbe. Ha még soha nem éreztél ilyet, egyszer be kellene térned ide, hisz ahhoz, hogy megértsd, neked is a cipőmben kell járni. Ezen gondolkodtam miközben az ingemen a tegnap rácsöppent körömpörkölt foltot vizsgálgattam. Mellettem egy vendég zokog, látszik, hogy neki elege van az egészből, felállt és zokogva kirohant. Senki sem lepődött meg, gyakran előfordul az ilyesmi. Itt elgondolkodunk a minket körülvevő világról, és ebbe páran beletörnek. Nem hagyott itt sokat az illető, csupán bizalmat, jövőbeni terveket, emlékeket, és egy kis tálnyi madártejet. Kitekintek az ablakon, odakint minden más, mint itt bent. Az egész kavarog, olyan mint a kakaómassza, nincsenek állandó értékek, sőt már nagyon értékek se léteznek. Tilos az érzelem, tilos a szerelem. Tilos az észérv, a rend és a fegyelem. Az egész nem több, mint egy visszataszító paradoxon. Eközben a pincér elém rakja a következő fogást. Ráksaláta, egzotikum, ahogy én is annak érzem magam. Kemény, sérthetetlen vagyok – ez jár a fejemben, miközben lapátolom befelé a ráksalátát. Miután megettem, úgy gondoltam, ideje megpihenni picit az étkezésben, hátradőlve, kilazítottam az övem. Kellemes, tánczene szólt a távoli sarokból, szinte kiürítve a fejemet, zavartalanul élvezhettem a muzsikát, nem zavart semmi sem, nyugodtan belekortyoltam a hely könnyed specialitásába, a Szupermárió koktélba. De hamar megszakad az idill, odakintről zsivaj hallatszik. Felállhatnék megnézhetném mi történik, de nem teszem. Elegem van a nagyarcú, gazdagságukat mutogató, önmagukat művészeknek nevező söpredékkel. Csodálkozunk, hogy annyi mindent megvet a közember? Az ilyenek rombolják le mindazt, amiről azt hiszik, hogy a csúcsán terpeszkednek. Annyi szüksége van a világnak rájuk, mint egy mentholos hurkára. Persze az átlagember mégis élvezi, mivel jobbat alig mutat neki valaki. Sajnos a forradalom meghalt, mielőtt megszülethetett volna, mert agyunkat boncolják élőben egy valóság show-ba'. Az embernek görcsbe rándul a gyomra, mikor végig néz az embereken. Megszűnik az emberi jellem, robot lesz mindenki, az egyetemes rend a sárba tiporva. Hiszen már az a furcsa, ha ellentétes neműek fogják egymás kezét az utcán. És ha valaki ezek ellen felemeli a szavát, azt mondják rá, hogy egy konzervatív, öreg szar. De a „rugalmas” büszke hirdetői eme „új” világnak úgy is többen vannak. Olyanok, mint a párolt csigahéj borban, pékné módra, jó étvágyat hozzá. Én tudom magamról, hogy nem én vagyok a beteg, hanem a világ. Bámulom az asztal végén lévő kenyértartót, benne van pár szelet barnakenyér. Végiggondolom mekkora szegénység van sok helyen, sokan mennyire örülnének ennek a száraz kenyérnek. Belőlük is hülyét csináltak, kihasználták és kizsákmányolták őket. Sajnos a felettünk lévő emberek, az ország „irányítói”, „megmentői” pont ellentétes munkát végeznek, mint ami a hivatásuk lenne. Nekik nem nehéz a választás a pénz, és még több pénz között. Kacarászást hallok és ablak mellett elhalad egy lánycsapat, vidáman, gondtalanul, kezükben kürtös kalács, biztos a sarki árusnál vették. Nincs barátnőm és nem értem, hogy miért. A lányok azt mondják, párjuk kedves legyen, vicces, intelligens, a külső nem számít, legyen magabiztos, legyen véleménye. A vicc az, hogy ez mind igaz rám. Ha megfelelek a kritériumaiknak, akkor nem bennem van hiba. Elgondolkodhatnátok lányok… Lassan záróra, melankolikus hangulatban felállok, a pultnál fizetek, balra tőlem két öregúr a pultnál legurít egy-egy röviditalt, kissé ittasan beszélgetnek. Elhaladva mellettük annyit hallok ki a dialógusukból, hogy „life is terrible”, az élet szart sem ér. Igaz lenne? Tényleg semmit sem? A vendégek nagy része távozás előtt ezt a kérdést teszi fel önmagának. És a választ mindenkinek egyedül kell meghoznia önmagának.